8. Nincs semmi baj...

8.Nincs semmi baj...

Éééés itt a 8. rész!(: Köszönöm a komikat és a több mint 400 (!!) oldalmegtekintést! Imádlak titeket!<3 Mivel (ha jól számoltam) több mint 2 hete raktam fel az elözö részt, ezért most nem mondok semmit.:) Asszem’ ennyi.:’D Jó olvasást!:) Ja és komizni ér.;) Xx.

Ahogy hazaértünk én rögtön berohantam a fürdőbe és bezárkóztam.  Széttörtem egy tükröt és gondolkodás nélkül végighúztam a kezemen egy üvegszilánkot. Mikor megláttam a vért, újból eleredtek a könnyeim. Csak sírtam és néztem, hogy folyik végig a karomon a vérem. Valaki elkezdett dörömbölni az ajtón, de én nem foglalkoztam vele. Még egyszer megvágtam magam. De ez sem fájt jobban, mint Niall-t látni egy másik lánnyal. Nem érdekelt, hogy részeg volt, az sem, hogy hogyan történt, vagy miért. Csak fájt. Amikor épp a harmadik vágással végeztem Liam betörte az ajtót.
 – Mi a jó, büdös francot csinálsz? – kérdezte, ahogy meglátta a karomon végigfutó vágásokat. 
– Próbálok öngyilkos lenni… - motyogtam. 
– Na, gyere. – mondta és felhúzott a földről. – Egy perc. – mondta majd elment a konyha felé. Mikor visszajött egy fertőtlenítő szer és géz volt nála. 
– Köszönöm. – suttogtam, miközben ő bekötötte a sebeimet. Megrántotta a vállát. 
– Sajnálom… Ezt az estét sem így terveztem - mondta szomorúan. – Ha valamiben segíthetek, csak szólj… - nézett rám kedvesen.
 – Most csak szeretnék egyedül lenni. – mondtam halkan. 
– Oké, de ígérd meg, hogy nem teszel kárt magadban. Rendben? 
– Megegyeztünk. – mosolyodtam el. Fölmentem az egyik vendégszobába és bezártam az ajtót. Levettem a magas sarkú cipőmet és ruhástól az ágyra dobtam magam. Nem tudtam aludni. Csak bambultam ki az ablakon és néztem a napfelkeltét. Gyönyörű volt, de még az sem dobott fel.

*Liam szemszöge

- Na, hol volt? 
– A fürdőben. Vagdosta magát. – mondtam idegesen és megindultam Niall felé. 
- Liam, nyugi. – állított meg Zayn. 
– Remélem, most boldog vagy. – néztem Niall-re nem túl kedvesen. 
– Majd reggel megbeszéljük ezt a dolgot. Most menjünk aludni! – mondta Harry fáradtan. 
– Ja, öreg. Hosszú volt a napunk. – értett egyet Louis. 
– Oké. – sóhajtottam. Felrohantam a szobámba és bezárkóztam. Ledobtam magam az ágyra és azon agyaltam, hogy mi hiányzik az életemből? Nem sokat aludtam, mert reggelig ezen járt az agyam. Pedig a válasz ott volt a szemem előtt. Reni annyira emlékeztet Danielle-re. Még mindig nem engedtem el teljesen, de ő már biztos lapozott… Nekem is ezt kéne tennem, de nem megy… Túl sok közös emlékünk volt. És túl kevés esélyem… - mondtam magamnak, mielőtt elkezdek fantáziálni. Leonával nem sikerültek úgy a dolgok, ahogyan elterveztem. Talán, mert azt néztem, hogy miben mennyire hasonlít Rá. Hajnali 6-kor kopogtak. 
– Ki az? – kérdeztem fáradtan. 
– Reni vagyok. – jött a válasz.
 – Nyitom! – keltem ki az ágyból. – Mizujs? – kérdeztem és próbáltam lazán kinézni. 
– Nem tudok aludni… - mondta szomorúan.
 – Niall miatt? – tettem fel értelmes kérdésemet.
 – Miatta is. De most nem azért jöttem. – mondta határozottan. Ezen meglepődtem. Miről akarhat velem beszélni?
 – Rólad van szó. 
– Hallgatlak. – erőltettem mosolyt az arcomra. 
– Nagyon sokat gondolkoztam rajtra és szeretném, ha végighallgatnál. – mondta és láttam, hogy nagyon precízen megválogatja a szavait. 
– Hajrá! – bíztattam. Most már tényleg kezdett érdekelni, hogy mi lehet ilyen fontos. 
– Danielle-ről lenne szó… - mondta óvatosan. Biccentettem egyet, jelezve, hogy folytassa, még nem akadtam ki. De viszont erre kíváncsi leszek. 
– Azért vagy mostanában ilyen fura, mert hiányzik, ugye? – szegezte nekem a kérdését. Hát… kicsit megdöbbentem, de az az igazság, hogy nagyon jól meglátta.
 – Igen. – sóhajtottam egyet. 
– Akkor miért nem szerzed vissza? – faggatott. 
– Mert vége. Ennyi volt. Úgysem bocsátana meg ezek után… - mondtam szomorúan. 
– Honnan tudod, ha meg sem próbálod? – mosolyodott el. 
– Ezzel meg mire akarsz kilyukadni? – most már tényleg nagyon felcsigázott. 
– Arra, hogy ha nem is bocsát meg… - itt elcsuklott a hangja. 
– Szóval, ha nem bocsát meg, akkor nem is érdemelt meg. – láttam, hogy küszködik a szavakkal. 
– Azt tudtad, hogy nem meri meghallgatni a Little Things-et, mert fél, hogy újra beléd szeret? – kérdezte hirtelen. 
– Nem, ezt nem tudtam. – mondtam bambán. Tehát tényleg igaz? Még mindig szeret?
– Te még szereted? – húzta fel egyik szemöldökét. 
– Igen. – válaszoltam magabiztosan. 
– Akkor mire vársz még? – üvöltötte az arcomba. – Azonnal hívd föl! – ordította.
 – Oké, oké. Csak maradj már csöndbe, föl akarod kelteni a többeket? – kérdeztem, mert ezt az oldalát még nem ismertem… és bevallom, kicsit ijesztő. De tudom, hogy csak jót akar nekem, és ezért elmondhatatlanul hálás vagyok neki. Niall mekkora egy mázlista! Reni tuti meg fog bocsátani neki… Miközben ezen agyaltam, már hívtam Danielle-t. 
– Halló? – szólt bele a telefonba. 
– Szia, Liam vagyok. – mondtam félénken és magamban imádkoztam, hogy ne üvöltse le a fejemet. 
– Szia, mi van?  - kérdezte flegmán, de én tudtam, hogy ez csak álarc. Azt reméli, hogy ha ezzel próbálkozik, akkor tuti abban hagyom a dolgot. De nem tehetem! Tényleg szeretem! Ezt be kell neki bizonyítanom!
– Csak azt szeretném kérdezni, hogy… nem lenne-e kedved valamikor összefutni? – mondtam ki egy szuszra. 
– Mikor? – mondta hosszas hallgatás után. 
– Mit szólnál, mondjuk… jövő hét keddhez? – jutott eszembe. Aznap szabink van.
 – Oké, hatra ott vagyok nálatok, de most mennem kell. Jó éjt. – Oké, jó éjt. – tettem le és vigyorogva néztem Renire. 
– Na? – kérdezte.
 – Köszönöm. – öleltem meg boldogan. Ha ő nincs, talán sosem teszem meg ezt a lépést. 
– Ugyan… - mondta vállat vonva. 
– Még mindig haragszol Niall-re? – kérdeztem a szemébe nézve.
 – Egy picit… nagyon megbántott, de nem akarom elveszíteni. Szeretem. Ezen semmi sem tud változtatni. – mondta lassan, minden szót megfontolva. Elgondolkodtam azon, mait mondott, majd elmosolyodtam. Annak a dinkának hatalmas szerencséje van, hogy egy ilyen lányt talált. És bár tudtam, hogy Reni igazat mond, Niall-nek sem fog mindig mindent megbocsátani. Nála is van egy határ, amit jobb nem átlépni. Szerintem, legalább is.

*Reni szemszöge

Örülök, hogy Liam és Dani kibékülnek, így mindenkinek jobb lesz. És ami azt illeti, amit Niall-ról mondtam Liam-nek az igaz. De ha még sokszor elköveti ugyan ezt a hibát, nem fogom tovább bírni. Mindig is szeretni fogom, de… egy idő után… várjunk csak! Ebbe még belegondolnom sem szabad! 
– Liam! Amit most mondtam, azt senkinek sem szabad elmondanod! – néztem a szemébe komolyan. 
– Miért? – tudtam, hogy megbízhatok benne, ezért elmondtam. 
– Nem akarom, hogy Niall megtudja, hogy ilyen hamar megbocsátottam, mert félek, hogy akkor megint megteszi… - a végén elcsuklott a hangom. 
– Értem… - mondta. - De szerintem többet nem fog berúgni sem ezek után. Nagyon fontos vagy neki. Csak még nem érzett ilyet és nem tudja, hogy hogyan mutassa ki. – mosolyodott el. 
– Nahát, te miket tudsz… – mondtam őszinte csodálattal. Igaz barát, aki nem kotyogja ki a titkokat és meghallgat. Én is ilyen szeretnék lenni, de nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy mindent magamban tartsak. Meg aztán én úgy is mindent elrontok… A gondolatmenetemből Harry zökkentett ki, amikor belépett a szobába.
 – Bocsi, ha zavarok, de Reni – fordult felém. – Ezt látnod kell. – mondta, majd lerángatott a nappaliba. A TV-ben épp Niall-t mutatták az egyik Nando’s előtt. 
– Niall, tényleg igaz a hír, hogy máris van egy új barátnőd Amy után? – nyomtak a képébe egy mikrofont. 
– Igen, így igaz. Bár… - kezdte volna, de félbe szakították.
 – Ő az a lány, akit tegnap este megcsókoltál? – tette föl a csaj a kérdést. 
– Nem. Fogalmam sincs, hogy ki volt az a lány, nem is nagyon érdekel. 
– Akkor miért csókoltad meg? – jött egy másik mikis csávó. 
– Mert be voltam baszva és nem tudtam mit csinálok! – borult ki Niall. Amit őszintén nem is csodálok, ha nekem is így a képembe másznának, akkor én sem őrizném meg a hidegvéremet. 
– Mi a baj, Nialler? – szólalt meg hirtelen egy rajongó. 
– Nem hagyják, hogy beszéljek… - mondta lehajtott fejjel.
 – Mond… - sóhajtott az egyik riporter és „nagylelkűen” Niall kezébe nyomta a mikrofonját. Vett egy mély levegőt és belekezdett. 
– Ezt most CSAKIS a barátnőmnek mondom! Reni, el nem tudom mondani, hogy mennyire hülye voltam. Megértem, ha már látni sem akarsz, de akkor, ha tényleg, TÉNYLEG szakítunk, akkor a szívem egyik része meghal. Nagyon szeretlek! Tudom, hogy ez nem változtat semmin, de azt akarom, hogy tudd. Nagyon sajnálom, amit tettem. Soha nem fogok ezért megbocsátani magamnak. Csak ennyit akartam, köszönöm. – adta vissza a mikrofont a könnyező riporternek, majd elsétált. Tudtam, hogy jön haza. Gyorsan kikapcsoltam a TV-t és felrohantam a vendégszobába. Bezártam az ajtót és lerogytam a földre. Kezeimmel összekulcsoltam a felhúzott térdeimet és csak sírtam. Nem tudom meddig ülhettem a földön azon merengve, hogy hogyan lehettem ekkora bunkó… De mire fölálltam, odakint már besötétedett. Megéheztem, de féltem lemenni a konyhába, nehogy összefussak bárkivel is. Egyedül akartam lenni, átgondolni a dolgokat…

*Niall szemszöge

- Fogalmam sincs! – ismételtem el vagy ezredszerre. 
– Akkor meg minek mondtad? – kérdezte Harry értetlenül.
 – Mert így érzem? – kérdeztem vissza.
 – És ha nem is nézte a híreket, akkor ez az egész hiába volt… - kezdte megint. 
– Nem, nem volt hiába! Ha ő nem is, de rajta kívül tuti minden Directioner tudja, hogy… - itt egy pillanatra megálltam, és lehalkítottam a hangom. – hogy milyen a reménytelen szerelem. És hogy engem tényleg senki sem szeret… - lehajtottam a fejem. Nagyon sok bántó levelet kaptam a „fanok”-tól, pl.: „Mit keresel te a bandában? Soha nem fogsz felérni Harry-ék szintjére… -.-„vagy „Olyan szánalmas vagy. Nincs hangod, és még nem is nézel ki jól. Van kb. 10 rajongód összesen.  Ha rám hallgatsz, előbb inkább keresd meg a hangod (ami nincs) és utána indulj újra az X-Faktorba, hátha most helyre tesznek. xx” és ez csak kettő a sok ezerből. Nem szokásom sajnáltatni magam, de ezek tényleg nagyon fájnak. Ilyenkor az segít, ha az igaz Directioner-ekre gondolok. Hogy igenis vannak rajongóim, akik szeretnek! Akik úgy gondolják, hogy nélkülem (meg persze a többiek nélkül) nem 1D az 1D.  Akik velünk nevetnek, és sírnak. Akik már az X-Faktor óta velünk vannak. Akik miatt csináljuk ezt az egészet. A családunk. Amint ezt így végig gondoltam, rögtön jobb kedvem lett. Az igazi fanok tartják bennem a lelket, ha esetleg Ő elmegy. De nem fog elmenni. Érzem. Tudom, hogy szeret engem. Amikor a szemében néztem tegnap este… csak fájdalmat láttam. És csalódottságot. Akkor annyira megutáltam magam, hogy fájdalmat okoztam annak a lánynak, aki szeretett, akit szeretek. Gondolatmenetemből Liam zökkentett ki, ahogy futott volna le a lépcsőn, de annyira sietett, hogy majdnem pofára esett. 
– Hát te? – kérdezte Hazza.
 – Én? Én csaaaak… megyek… vásárolni… - látszott rajta, hogy hazudik. Sosem volt ebben valami nagy mester, de tőle ezt nem is vártuk el. Ő ilyen. Ennyi. Természetesen Harry is észrevette, hogy nem mond igazat, de azért még szívatta. Nem is ő lenne…
 - Igazán? És mit veszel? – alig tudtam visszafojtani a röhögést. Annyira átlátszó volt. De úgy látszott, Liam mással volt elfoglalva… 
- Ruhát… - mondta lassan. 
– Oookéé… - válaszolt Harry. Nem bírtam tovább, kitört belőlem a röhögés. Erre a fiúk is elkezdtek nevetni. Örültem, hogy megint MAJDNEM minden oké. 
– Mi ilyen vicces? – jött le Ő. 
– Harry megint szívat! – „panaszkodott” Liam. 
– Héé, ő kezdte! – szállt be Hazza is. Én csak csendben figyeltem az eseményeket. Tök olyan volt, mintha az oviban lennénk. Liam és Harry kisgyerekek, akik valami hülyeségen összevesztek és elrohantak az óvó nénihez árulkodni. Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, hogy a fiúk eltűntek és „véletlenül” kettesben maradtunk Renivel…